A vonat már bent áll a második vágányon. Az ember amennyire csak tudja, sietősre veszi lépteit. Nyomában Töpi és Oktáviusz. Épp lehuppannak au ülésre, amikor elkezd távolodni az állomás. Fák csupasz ágai integetnek utánuk a felkerekedő szélben, de a szívükben mintha csak bedurrantottak volna. Töpi igazán szeretett jelen lenni nagy pillanatoknál, de sosem hitte, hogy valóra válik az, hogy egyszer ez a találkozó eljön.

Orrát az ablaküvegre tapasztja, és úgy kémleli a rohanó tájat. Sosem száguldott még ilyen gyorsan. De ez más volt. Amikor Fjalla nyakába kapaszkodva surrantak át a szigeten, arcába hideg szél vágott. Most azonban itt ült vele szemben az ember, aki csak most kezdi felfogni, hogy ez az utazás nagyobb kalandot rejteget, mint azt korábban remélte.

Mert az utat tervezte. Egykori tanítványa meghívására érkezett volna a Tisza parti városba olyan sok év után. Amikor megírta válaszlevelében, hogy ott lesz, még nem gondolta, hogy szíve alatt a színházi távcsővel tér majd vissza.

Tadamm, tadamm, tadamm, tadamm… Alig lehet megkülönböztetni a vonat robogását a szíve zakatolásától.

A macskaköves utcákat vékony porcukorrétegként fedi be a hó, amiben két darab negyvenes, két darab pici, valamint nyolc alig látható lábnyom rajzol izgalmas fejtörést nyomozó kedvű blökik számára. A Dóm térig együtt haladnak, majd a nagyobb lábnyomok néha nagyobb, néha tétovázó lépteket sejtetve a színház felé tartanak. az apró lábnyomok a Gutenberg utca felé sietnek. Az apró nyolc nyom útközben egyszerűen eltűnik.

Töpi siet, ahogy csak a lába bírja, és akkor az utcai lámpa fényében megvillan a lila pereszke kalap. Antónia épp akkor zárja be az ajtót, és már indulna is, amikor Töpi megállítja.

• Ó, a legnagyobb meglepetés, édes Töpikém! De kár, hogy nem szóltál előre, akkor készültem volna. – öleli magához Antónia a kismanót.
• Ha te azt tudnád… De most nem mehetsz sehova. – szuszogja Töpi a szeretetteljes ölelésben.
• Hogyan is mennék? Amúgy sem voltam biztos a dolgomban. Egy koncertre mentem volna. A színházba…

Töpi agárokat megszégyenítő gyorsasággal terem az ajtóban, és tiltakozva ingatja mutatóujját. Akkor bizony el kell menned.

• Töpi, tudod, hogy nem szívesen megyek még a színház közelébe sem.
• Ó, tudom. Emlékszem az őrületes kerülőkre… De most. Hogy is mondjam? – és akkor eszébe jut egy zseniális ötlet. Előkapja zsebéből az ölelkezésben kissé összegyűrődőtt pókot, aki most korántsem olyan jólfésült, mit általában.
• Bemutatom neked Oktáviuszt, aki karmester, és éppen alkotói szabadságát tölti. Ugye nem fosztanád meg az élménytől, hogy egy koncertet a közönség soraiból élhessen át?
• Te… Még mindig lyukat beszélsz az ember hasába. Nem bánom….

Azzal elindulnak a színház felé.

Az ember ezekben a pillanatokban lép be az aulában. Az ajtók nyikorgása, a jól ismert színház illat úgy látszik örök. Furcsa érzés a bársonyszékek között megtalálni a helyét. Nem is igazán tud zöld ágra vergődni az érzéssel. A színpadon állni természetes, a nagybőgőt ölelni biztonságot adó érzés, a zenekar kirakós, aminek ő is része. De itt, a tömegben olyan ez a művész lelkű ember, mint egy sodródó bárka. Szívére teszi a kezét, tapintja a törékeny távcsövet.

Antónia ekkor ér a sarokra, ahonnan már látszik a színház. Ha Töpi most nem lenne vele, visszafordulna. Emberek szép ruhában, illatfelhőben úszva iparkodnak az előadásra. Antónia nem sietteti az utat, szeretné felidézni a szeplős arcú lány derűjét, aki gombos cipőjében egykor szintén szaladt az utcakövön.  A gombos cipő magmaradt. A léptek lettek megfontoltabbak. Az orrukat színházi perec illata csapja meg, ami pár pillanatra el is tereli Töpi figyelmét. Ne haragudjunk rá azonban, hiszen annyiszor nézte ablakra tapasztott orral mindazt, amit most végre átélhet tesközelből. Antónia egy darabig csak áll. Mint egy pompázatos szobor, amit körbehömpölyögnek a városi járókelők. Aztán megkeresi a páholyt, helyet foglal, és azonnal táskájába nyúl. Kitörölhetetlen automatikus mozdulat. Elmosolyodik, hiszen a távcső nincs sehol. De talán már nem is fontos.

Töpi közben az erkély párkányáról figyeli a közönséget, és keresi, összeráncolt szemöldökkel keresi az ember ősz haját. Végre megleli a második sor jobb ötös ülésén. Valahogyan megérzi, hogy ez nem a legideálisabb hely egy olyan igazi Töpis füttyentésre. A fények közben kihunynak, csak néhány apró, gyertya alakú lámpa világít. A zenészeket meleg taps fogadja.

Csak akit nem bűvöl el az időközben felcsendülő muzsika veszi észre, hogy a második sor jobb ötös ülésénél megjelenik egy kismanó. De ilyen ember nem nagyon akad a teremben. Antóniát is annyira magával ragadják az emlékek, hogy észre sem veszi, hogy nyílik a páholy ajtaja. Homályos szemei elé egyszer csak káprázatos tükörvilág tárul, melyben skarlátpiros lámpagyöngyöngyök, parányi padlizsánlila gombok és mohazöld üveggyöngyök táncolnak. Ahogy arcát felemeli, kérdések, válaszok, érzelmek, dallamok árja ragadja el a szívét, ajkait azonban egyetlen szó kivételével semmi nem hagyja el, az is csak suttogva.

A lábnyomok tétovázását közben elnézően belepi a hó…

A Konyári fasor hajladozó hölgyei alatt, a Tiszát ölelő híd irányában üldögél egy lány. Fején óriási kalap. Napjában többször leülnek mellé, azonban ő meg sem moccant mindeddig. Ma éjjel egy férfi és egy nő sétál el előtte, és egy dallamot dúdolnak.

A lány szája mosolyra húzódik, és alig észrevehetően utánuk néz. Hogy is ne nézne? Hiszen ez az a dallam, ami újra lobbantotta két szívben a mindig is melengető parazsat.

Részlet a Holdfonál című mesémből.

A www.kacsomuvek.hu oldalon található saját készítésű anyagaim teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt megosztott illusztrációkat, szöveges részeket tilos bármely módon használni írásbeli beleegyezésem nélkül. Kérem, hogy amennyiben használnád valamilyen formában, keress bátran! Köszönöm!