Nézik a hangszert, aztán nézik egymást, és mindketten egyre gondolnak. A hegegő megboldogult hegedű korában bizony nem egyszer játszotta ezt a dallamot, aminek most valamiért újra fel kellett csendülnie. És épp itt.

Töpi azonban izgatott, és szeretné, ha a kaleidoszkóp időben elkészülne. Ehhez azonban az ember segítsége kell. Felkerekednek, és a távcsővel együtt elindulnak. Amikor odaérnek, az ember annyira a gondolataiba feledkezik, hogy csak akkor veszi észre a vendégeket, amikor Töpi megáll a lába előtt.

• Miért lógatod az orrod, Jégbűvölő?
• Nem lógatom, nem érdekes… A képzeletem a bolondját járatja velem.

És akkor Töpi megpillant valamit, aminek hatására a fogaskerekei őrült pörgésbe kezdenek. A férfi nyakán négyszer körbetekelve egy bődületesen hosszú sál. Pontosan mohazöld, rozsdabarna és padlizsánlila fonalból… A nagybőgő vonó… Az ábrándos barna tekintet…”

És akkor már tudta, hogy ott áll vele szemben ő… Akiről ezernyi történetet hallott, aki egyszer a Tisza partján bűvölte a hangoka és Antónia szívét…

• Azt hiszem, te tudsz nekünk segíteni. Van talán egy nagy halpikkelyed? Tudod, ennek a távcsőnek már régen betörött az üvege, és én most kaleidoszkópot szeretnék készíteni belőle, és úgy visszaadni egy nagyon kedves barátnak…

És Töpi szívdobogva nyújtja át Antónia egykori színházi távcsövét.

Az ember szeme összeszűkül, forgatja kezei között a távcsövet, a finom rézmunkát, és akkor meglája a monogramot. „SzA”

• Szépfalvi Antónia… – mondja halkan.

Töpi huncutul néz rá, és közben fürkészi az ember arcát, homályos tekintetét, elvékonyodó ajkait, melyek nem tudják, hogy mosolyra húzódjanak -e.

• És te mindent tudsz, ugye? Nagyon csalafinta kismanó vagy.
• Igazán csak most jöttem rá, amikor megláttam a sálad. Ez csakis Antónia keze munkája lehet. – és Töpi végigsimít a még mindig puha sálon.
• Hogy van? – kérdezi az ember.

Ekkor mászik elő Oktáviusz.

• Szóval hogy is van ez a nagybőgő vonóval? – kérdezi kíváncsi tekintettel.
• Talán kerüljünk beljebb. – mondja az ember.

És a kis kunyhóban, a robogó tűznél elindul egy igaz mese fonala, átszőve a múltat szerelemmel, felejthetetlen emlékekkel, nagy döntésekkel, megbékéléssel, a Hold soha nem szűnő suttogásával. Közben pedig készül a kaleidoszkóp. Egy óriási ponty pikkelye került az üveghártya helyére.

• Nagyon furcsa ez, Töpi… Az utóbbi napokban a képzeletem újra megelevenítette nekem a szegedi éveket, az ifjúkort, a színházat, Antóniát. Abban az időben játszottuk a „Soha ki nem alvó” című darabot. Majdnem minden este. És Antónia minden este ott volt.
• – Mosolyog Töpi.
• A napokban újra és újra hallom a nyitány dallamát. Tudom, hogy csak képzelődtem…

A kismanó és Oktáviusz egymásra mosolyognak. Egyre szebben áll össze a kirakós.

• Nem képzelődtél, és mindjárt be is bizonyítom neked.

Azzal Töpi kereket old. A kunyhó előtt nagyot füttyent, majd fura éneklésbe kezd. Kis idő elteltével valami mozogni kezd a nád között. Nem a szél táncoltatja a sudár nádszálakat. Először megjelenik egy óvatos koromfekete orr, majd vörös hosszúkás fej kukucskál ki. Fjalla, a rókamama mindig szívesen segített Töpinek, mióta tavaly télen segített kihúzni a mancsából a kökény tövisét, és két nap mólva már ugyanolyan puha léptekkel szaladhatott a hóban, mint azelőtt.

Voltak azonban a rókák között olyanok, akikkel nem ártott óvatosnak lenni. De Fjalla nyakába Töpi kendőt kötött, így, ha a csapáson közeledett, már messziről tudhatta, hogy nincs mitől tartania. És mivel a szigeten nem volt gyorsvonat, ha Töpinek sietnie kellett, Fjalla szívesen vitte oda, ahová csak kívánta. Most, hogy a sziget és a túlpart között erős jégpáncél feszül, a vadak számára kitárul a világ, és kíváncsian fedezik fel a csak ilyenkor elérhető másik világot.

Fjalla már száguld is Töpivel. Talpa puhán érkezik a jégre, majd újra elrugaszkodik

Oktáviusz és az ember eközben beszélgetnek muzsikáról, zenekari felállásokról, hangnemek varázsáról, letűnt korok míves kottáiról.

Tárara, papapa, tárárárárááááá rá, taaaaa, ta, taaaaa, ta… – hallatszik a muzsika. De most nem úgy, mint reggel. Egészen közelről. Ez nem lehet képzelgés. Az ember kitárja az ajtót, és ott áll Töpi a hegegővel, a dallam bekanyarodik a kis kunyhóba, az ember szívébe…

• A jó Miklós hegedűje… Megismerem. – mondja az ember rácsodálkozva.
• Méghogy a jó Miklósé… Sokkal inkább egy boszorkányé. Méghozzá valami megátalkodott boszorkányé. Majd’ összepisiltem magam ijedtemben, amikor magától rákezdett erre a muzsikára. – mondja Oktáviusz egészen zsémbes arckifejezéssel.
• Hogy bűvös hegedű, azt már annak idején is tudtuk. – mondja az ember.

Aztán belekezd a mesébe egy kiváló prímásról, aki virtuóz módon bűvölte a hegedűt. Hívták is minden fel, de ő hűséges volt a színházhoz. Aztán egy nap a zenekar hiába várta. Új prímás, új hegedűvel tündökölt a zenekar élén.

• Hogy min különböztek össze a direktorral, a fene jobban tudja…Azóta senki nem hallott róla. – zárja a történetet az ember.
• Mint rólad sem. – vágja rá Töpi.
• Ami igaz, az igaz. – ismeri be az ember.
• Pedig én biztos vagyok benne, hogy tudnál te még melegséget gyújtani egy szívben. – és jelentőségteljesen néz az emberre.
• Régen volt. Biztosan elmúlt.
• Én csak annyit mondok, hogy amióta ismerem, sokat sóhajtozik az ablakban állva, és folyton ezt a dallamot dúdolja. – mondandóját még egy huncut kacsintással bolondítja meg.

Részlet a Holdfonál című mesémből.

A www.kacsomuvek.hu oldalon található saját készítésű anyagaim teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt megosztott illusztrációkat, szöveges részeket tilos bármely módon használni írásbeli beleegyezésem nélkül. Kérem, hogy amennyiben használnád valamilyen formában, keress bátran! Köszönöm!