Az ember meg sincs lepődve a bűvös kis teremtményen. Sok mindent látott már életében. Itt, ezen a tavon, ahol a víz a földdel összeér, minden megtörténhet. Ez a szabad szemmel alig látható csodák birodalma.

• Adj’ Isten! – üdvözli Töpit kedves, rekedt hangon, aki éppen akkor farol be nagy lendülettel, és pár centire a léktől állítotja meg a jégvitorlást.

Töpi mosolyogva nyújt kezet, bemutatja Oktáviuszt, ő maga is bemutatkozik, és kérdések áradatával hengerli le az embert a lékhorgászatra vonatkozóan. Az ember figyelmesen hallgat, majd mesélni kezd a jég bámulatos, ám veszélyes tulajdonságairól, halak agyafúrt viselkedéséről, csalikról, fortélyokról… Töpiék tátott szájjal hallgatják. Oktáviusz – nem tehet róla, szakmai ártalom – a zsinórt veszi szemügyre. Ismerős anyag, Na nem pókfonál… Egészen máshol találkozott ilyesmivel. De nem szól egy szót sem. Az este azonban már a kertek alatt jár, előcsalogatta az égre a Holdat, és hamarosan a csillagoknak is ki kellett nyitni a szemüket.

Töpi szeme ugyan kiválóan alkalmazkodott a sötéthez, mégis felkerekednek Oktáviusszal, hogy hazatérjenek. Hazafelé Oktáviusz nagyon hallgat. Aztán amikor felizzítják a tüzet a kis kályhában, megszólal.

• Töpi, én valami egészen különöset láttam. Az ember horgászzsinórja…
• Mi van vele – kérdezi Töpi, miközben néhány száraz gallyat dob a parázsra.

Oktáviusz a kezébe fogja a vonót, majd végigsimít rajt a praclijával.

• Lófarokból volt fonva.

Töpi lekuporodik a sámlira, majd kezébe veszi Oktáviuszt.

• Biztos vagy benne? Ez aztán a fura figura. Holnap visszamegyünk, és én is szemügyre veszem magamnak ezt a horgászfelszerelést.

Ezután már csak a gyertya pislákol. A hegegőből még egy ideig motoszkálás hallatszik, aztán csak a csend.

Másnap reggel Töpi arra ébred, hogy Oktáviusz már szorgosan stemplizi a hangjegyeket a kottapapírra. Látszik rajta, hogy nagyon belefeledkezik a komponálásba, ezért Töpi nem is zavarja. Kitárja az ajtót, amin friss levegő áramlik be.

• Jó reggelt, Töpi! Nem értem… Mintha álmomban a dallam tovább folytatódott volna. Le kellett írnom.– mondja Oktáviusz.
• Jó reggelt, Oktáviusz! De azért jól aludtál?
• Jól, de rengeteget álmodtam. Színházban voltam, de nem vezényeltem. A közönség soraiban ültem, és a darabban egyszer csak felcsendült a muzsika, amit tegnap elkezdtünk írni.

Töpi erre izgatottan kapja fel a fejét, és a hegegő felé sandít. Oktáviusz tartja neki a tovább írt kottát. Töpi már meg sem lepődik rajta, hogy a hegegő magától játssza a dallamot, csupán az ujja hegyén tartja vonót. Aztán egyszer csak, az utolsó hangjegyhez érve elnémul a muzsika.

Az utolsó pár hang Töpiben emlékeket ébreszt. Kedves dúdolás.. De egyelőre nem tudja, honnan ismerős ez a nyúlfarknyi dallamív. A muzika a nyitott ajtón át kiszalad a hóra, betölti az erdőt, meg pendíti a sziget fáinak fázós gallyait, végigszalad a jégen, át a túlpartra, majd megcsiklandozza a tölgyfák leveleit. Töpi nagyon szereti a tölgyfákat. Mindig is úgy gondolta, hogy, ha a fák között a leginkább óvó természetűt kellene kiválasztania, a tölgyfát mondaná. Leveleit ugyanis mindaddig nem hullajtja el, amíg nem biztos benne, hogy az újonnan sarjadó utódok biztonságban tudnak növekedni. Addig védőburokként libeg a fagyban, szélben, majd mikor már lejárt a feladata, helyt ad az új életnek, önmaga pedig ellibben az incselkedő szellővel új kalandok, új feleadat reményében.

Részlet a Holdfonál című mesémből.

A www.kacsomuvek.hu oldalon található saját készítésű anyagaim teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt megosztott illusztrációkat, szöveges részeket tilos bármely módon használni írásbeli beleegyezésem nélkül. Kérem, hogy amennyiben használnád valamilyen formában, keress bátran! Köszönöm!