Eközben Töpi már visszatért reggeli szigetkerülő bandukolásából. Oktáviusz most nyújtóztatja ki lábait a hegegőben. De a fekete tea illata megcsapta orrát, és kíváncsian kukucskál ki.

Töpi épp most emeli fel a földről az ötvonalas lapot, amin fekete bumszlik vonulnak végig szabályos hullámzó vonalban. Odalép a hegegőhöz.

• Oktáviusz! Mutasd csak a talpad!

A pók uraság lassan emeli fel a bal hármast, miközben álmosan pislog. Nem tehet róla. Ő a bagoly üzemmódhoz szokott. A karmesterek élete már csak ilyen. Az esti koncertek felfokozott lelkiállapota nem tette lehetővé számára, hogy éjfélkor már szundikáljon. Általában előadás után tett még egy kört a kietlen utcákon, és az is gyakran megesett, hogy az éjszaka nyugalmát használta komponálásra. Az ilyen éjjelek után bizony nehezen nyíltak ki a szemei. Valljuk be, nyolc szemet kinyitni azért mégiscsak kitartást igénylő feladat.

Ahogy Töpi szemügyre veszi a kormos talpacskákat, összeáll fejében, hogyan komponál Oktáviusz még akkor is, amikor nem tud róla. Ezen jót mosolyog.

Teát tölt egy gyűszűbe, és közben arra gondol, hogy Antónia már egészen biztosan megkapta a csomagot. Ez melengető örömmel tölti el. Elképzeli a csodálkozó arcát, ahogy meglátja a békalencsét. Csilingelő kacagás buggyan ki az ajkán.

Oktáviusz kíváncsian fürkészi a manólányka szabálytalan, mégis kedves arcát. Ilyesmit még nem látott korábban. De határozottan tetszik neki. Megmondani nem tudná, miért, de mégis olyan jó Töpivel lenni. Amit kimondani azonban soha nem fog. Oktáviuszt nem olyan fából faragták. Tartózkodását sokszor félreértik, és barátságtalannak titulálják. Erről azonban szó sincs. Mint ahogyan neki sincsenek megfelelő szavai az érzései kifejezésére. Viszont a muzsika… Az mindent elmond nyakatekert mondatok nélkül is.

Most is épp egy dallam táncol a fejében. Nem tudja, hogy honnan jön, de ébredés óta mindig vissza-visszatér. Igyekszik emlékeiben kutatni, azonban egyik nagyzenekari mestermű partitúrája sem villan be. A dallam azonban határozottan szép. Töpivel munkához is látnak, hogy megörökítsék. Töpi frissen szerzett felfedezése nyomán Oktáviusz serényen nyomdázza kormos talpával a hangjegyeket, a manócska pedig Oktáviusz instrukciói szerint szárakat pingál tintával a hangjegyeknek.

A nap már az ég kupolájának legtetején mosolyog, amikor elkészül három sornyi dallam. Töpi a kezébe veszi a hegegőt, majd játszani kezd. Mintha nem is ő játszana, mintha a hegegő pontosan tudná, melyik hang után mi következik. Varázslat… Ámul el Töpi. Mintha csak a jávorfa álma vagy emlékei elevenednének meg. Oktáviusszal egymásra néznek.

• Ugye te is láttad? – kérdezi Töpi elkerekedett szemekkel.
• Mintha megbabonázták volna, varázslat… – válaszolja Oktáviusz.

Töpi a vállára kapja Oktáviuszt, mert úgy érzi, hogy tenniük kell egy kört a szigeten. Talán mire visszatérnek, minden teljesen megmagyarázható lesz. A parthoz érve szikrázó jégpáncél terül el a lábuk előtt. A túlparton hápogó récék hangja akadály nélkül gurul át hozzájuk. Micsoda csend…

Részlet a Holdfonál című mesémből.

A www.kacsomuvek.hu oldalon található saját készítésű anyagaim teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt megosztott illusztrációkat, szöveges részeket tilos bármely módon használni írásbeli beleegyezésem nélkül. Kérem, hogy amennyiben használnád valamilyen formában, keress bátran! Köszönöm!