Mindeközben Antónia is befejezi az utolsó simításokat a Töpinek szánt csomagon. A bűvös ládikóban csupa olyan dolog lapul, amitől a kismanónak elámul majd a szeme, és csak befelé megy a levegő. Skarlátpiros lámpagyöngyöngyök, padlizsánlila gombok, mohazöld cseh üveggyöngyök, türkiz bársonydarabkák… Már csak egy dolog hiányzik. Antónia a kezei között hömpölygetve egy fonallabdát az ablakhoz sétál, miközben a gramofonból andalító muzsika száll. Dúdol egy dallamot, majd a fonalat az ablakpárkányra huppantja. Megáll picit, és nézi a kerekképű Holdat.

Emlékeiben egy Tisza parti séta elevenedig meg. Egy este, amit úgy várt. Az előszobában függő rozsdapettyes tükörből fiatal nő mosolygott vissza, szívdobogva vette kezébe a csomagot, melyet piros bársonyszalag ölelt. Gombos cipői kopogtak, amint táncos kedvében leszaladt a lépcsőn, majd végig az utcán. A lámpák fényében egy boldogságtól sugárzó arc rajzolódott ki. A macskaköves utcákon tánclépésben haladt a színház felé, egyenesen a művészbejáróhoz. Épp vége lett az előadásnak. A nézők hazafelé szállingóztak a hóval együtt. Antónia tenyerét az ég felé tartva üdvözölte az első hópelyheket, amint alászálltak a csillagos égből. Annyira elbűvölte a látvány, hogy nem is hallotta meg, ahogy finoman kattant a művészbejáró ajtaja. Csak a derekán átfonódó melengető karok zökkentették ki az álmodozásból. Ahogy megfordult, egy kedves arc mosolygott rá. Kezeik összekulcsolódtak, és úgy indultak a Tisza felé. Beszippantották a friss hideg levegővel keveredő füst illatot, ami meleg otthonokban ropogó tűzről mesélt. A Tisza partján hajladozó fűzfák csupaszon álltak, és még a nyárról álmodtak, mielőtt új álmokat szőttek volna madárdalos tavaszról, a folyó áradásáról, az első evezősökről, andalgó szerelmesekről. Antóniának nem kellett tavasz, hogy gyomrában ezernyi katica járjon táncot. A mosolyát fürkésző meleg barna szemekben ott volt minden, ami a leghidegebb téli napon is átmelegítette.

Antónia akkoriban még nem a türelméről volt híres. Izgalomtól dobogó szívvel nyomta a férfi kezébe a csomagot, hiszen olyan régóta készült már rá, hogy átadhassa. Acélkék szeme most vidáman csillogott, tekintetében sürgetés volt, mosolyát pedig el sem lehetett volna képzelni ragyogóbbnak.

Ahogy a férfi eloldotta a piros szalagot, a papír között valami puha dolgot simított a keze. Antónia gyorsan betapasztotta a szemét kezeivel, és kérte, hogy tartsa csukva azokat. A csomagolásból mosolyogva kanyarította ki a sálat, amit pontosan egy hónapja készít, majd a férfi nyaka köré kanyarította. A sál hossza sokat elmesélt Antónia lelkesedéséről, amit 1, 2, 3, négyszer lehetett lazán körbe kanyarítani, és még így is átvethette a saját vállán is, ahogy összesimulva ültek egymás mellett a fűzfa alatt magányosan álló padon. A férfi egy dallamot dúdolt. A ma esti előadás futamait. Ujjai Antónia vállán szaladgáltak fel-alá, minta a nagybőgő fogólapján. Antónia csak mosolygott, és elmondhatatlanul boldog volt.

Részlet a Holdfonál című mesémből.

A www.kacsomuvek.hu oldalon található saját készítésű anyagaim teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt megosztott illusztrációkat, szöveges részeket tilos bármely módon használni írásbeli beleegyezésem nélkül. Kérem, hogy amennyiben használnád valamilyen formában, keress bátran! Köszönöm!