Oktáviusz az összes szemöldökét felvonja. Ő ugyanis a párizsi operákban felcsendülő, előkelő vonóshangszereket készítő mesterek munkáihoz van szokva, és mindeddig azt hitte, hogy a sarokban ácsorgó hangszernek szerinte nem igazán nevezhető doboz csupán egy zenekedvelő egyén otthonában díszlet. Mint egy kép a falon vagy egy csokor virág a vázában. Nagyot nyel, és mélyen hallgat. Talán még egy kicsit el is pirul. De mielőtt még bármit is mondhatna, Töpi kézbe veszi a hegegőt, és büszkén húzza végig a vonót a húrokon.

Oktáviusz csak lapít, és nem is meri megjegyezni, hogyan tartja Töpi kezében az általa hegedű néven számontartott hangszert.

Töpi arcán ugyanis fura dolog suhan át. A vonót ismét végighúzza a húrokon. De a dolog egy hangyányit sem hangzik jobban. A hegegő tompán, szinte alig hallhatóan suttog csupán.

• Khmmm… Szóval….- Köszörüli torkát Oktáviusz. Azt hiszem, egy vallomással tartozom.

Töpinek elkerekedik a szeme.

• Azt hiszem, a hangszerre ráfér egy kis takarítás. Akarom mondani, pókhálózás…

Töpi felvonja a szemöldökét, és egy fenyőgallyat nyom Oktáviusz bal egyes praclijába. A pók uraság eltűnik a hegegőben, Töpi pedig kíváncsian tapasztja a hangszerre a fülét. Belülről egészen ritmusosan olyan hangok szűrődnek ki, mint amikor a dobot seprűvel simogatják. Töpinek már ritmusra dobolnak az ujjai, amikor majdnem orrba találja egy fehér labdacs, amit Oktáviusz hajít ki a lyukon. Töpi felveszi a kis labdát. Puha, mintha a legfinomabb fonálból formálták volna.

Oktáviusz ugyanis, amikor úgy gondolta, hogy beköltözik Töpihez, a hegegőt találta a leginkább testhezálló kuckónak. Pók lévén azonban – nem tehet róla – nem tud ellenállni szövési szenvedélyének. Ma reggel már alig tudott mozdulni a sok pókhálótól, ami vattaként állt össze a hegegő karcsú testében. A hangszert puha felhőként kitöltő már-más vatta letompította a rezgést, ezért szólt a hegegő úgy, mintha a sziget egy távoli pontjáról érkezne a fülbemászó muzsika.

Töpi csípőre tett kézzel várja, amíg Oktáviusz végez a takarítással. Amint lesöpri az utolsó pókhálót is, kidugja fejét a nyíláson, Töpi pedig odatartja a kezét, hogy huppanjon rá nyugodtan. Ezen az estén a szigetet muzsika öleli körül. A hegegő nekirugaszkodik egy dallamsornak, majd újra próbálja, egy másik verzió következik, egyre több csiszolás után pedig a dallam mind harmonikusabban csendül fel.

Részlet a Holdfonál című mesémből.

A www.kacsomuvek.hu oldalon található saját készítésű anyagaim teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt megosztott illusztrációkat, szöveges részeket tilos bármely módon használni írásbeli beleegyezésem nélkül. Kérem, hogy amennyiben használnád valamilyen formában, keress bátran! Köszönöm!