Eközben Töpi már visszafelé tart, és csak arra lesz figyelmes, hogy mellette a kóbormacskák lélekszakadva rohannak az ellenkező irányba. Az egyiket sikerül elcsípnie, aki csak annyit mond, hogy ő Töpi helyében nem menne haza. Töpit azonban nem olyan fából faragták, hogy megijedjen. Sietősre veszi hát a lépteit, és szélesre tárja az ajtaját. Lépteivel együtt az első szállingózó hópelyhek is bekanyarodnak a padlóra. Meglepődve tapasztalja, hogy a kályha előtt egy pók belefeledkezve nézegeti az általa pár napja írt kottát.

• Lenne szíves kérem becsukni az ajtót? Tudja… A hangszálaim. Nagyon kell vigyáznom rájuk.
• Nem is tudom, lehet, hogy túl sokat nem rontana a helyzeten egy megfázás… – élcelődik Töpi, majd kiveszi Oktáviusz lábai közül a kottát, és megfordítja 180 fokkal.

A kismanó felvont szemöldökkel figyeli, hogy Oktáviusz még csak meg sem rezzen. Nem is tudja, hogy a pók uraság szenvtelenségén vagy éppen a nyakán (ha ugyan lehet nyaknak nevezni) átvetett fehér sálon csodálkozzon jobban. Mert hogy urasággal van dolga, afelől kétsége sincs, meglátva élénkpiros testét és jellegzetes fekete pöttyeit. Látott már skarlát bikapókot könyvekben, és mindig elbűvölte ez a tüzes kinézet. Most azonban, hogy ott áll karnyújtásnyira tőle, kell néhány pillanat, mire felocsúdik.

• Elnézést, de kihez van szerencsém? – kérdi Töpi.
• Támtárárappa… Csak még egy pillanat. – mélyed bele Oktáviusz a kottába. Nem is rossz, nem is rossz… Pardon. Hogy szerencséje van, az kétségtelen. Muzikális szárnypróbálgatásaihoz ugyanis nem is találhatott volna jobb mentort.
• De hát én nem is keresek mentort.
• Lehet, hogy nem keres, de olyan szerencsés helyzetben van, hogy kapott.
• Igen, és miért kellene nekem mentor?
• Khmm… Látom, hogy örömmel tölti az idejét dallamok farigcsálásával. És határozottan mondhatom, hogy az irány nem rossz, csupán kissé baltával faragott. De ezen én könnyen segíthetek.
• Nem is tudom, nekem tetszik úgy, ahogy van.
• Akkor mégis miért landolt ez a kotta a gyújtósok között?

Töpi ezen elgondolkozik.

• És mégis mit kér cserébe?
• Ó, kérem, csak téli szállást. És… Pardon. Elfelejtettem bemutatkozni. Oktáviusz vagyok. – és nevét jelentőségteljesen kiejtve arra vár, hogy Töpi arcán átvillan valami felismerésszerűség, és hirtelen Isteni szerencseként éli meg, hogy Oktáviusz épp az ő otthonában landolt.

De semmi. Töpi ugyanis nem forgatott kezében lemezeket, és gramofont is csak Antóniánál látott még kalapkészítő tanonc korában. Még mindig a fülébe csengenek a vonósnégyesek bravúros futamai, legfőképp pedig a nagybőgő bársonyos, andalító, megnyugtató hangja. Arra gondol, mivel a küszöbön a tél, most van ideje ilyesmire. És mivel a láblógatást amúgy sem szerette, kezet nyújt hát Oktáviusznak, akinek erre mind a nyolc szeme egyszerre csillan fel, majd a jobb egyes praclival belecsap Töpi tenyerébe.

• Nem fogja megbánni, kishölgy. – mondja Oktáviusz immáron nyugodtabb hanglejtéssel.

Töpi lekanyarítja magáról a sálat, és ujjait melengeti.

• Lássunk is munkához! – javasolja Oktáviusz, akinek lételeme a komponálás. – Ha pedig nincs megelégedve az orgánumommal, érdemes lenne beszereznünk egy hangszert.
• De hát itt van! – mutat Töpi a sarokba állított hegegőre.

Részlet a Holdfonál című mesémből.

A www.kacsomuvek.hu oldalon található saját készítésű anyagaim teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt megosztott illusztrációkat, szöveges részeket tilos bármely módon használni írásbeli beleegyezésem nélkül. Kérem, hogy amennyiben használnád valamilyen formában, keress bátran! Köszönöm!