Amint becsukja maga mögött az ajtót, a hegegő felől izgatott motoszkálás hallatszik. Mitöbb…Puha topogás. Egyszer csak az árnyékból előlép egy egészen apró valami. Nyolc szemén megcsillan a felkelő Hold fénye. Végre körbejárhatja a szobát teljes nyugalommal, nem tartva attól, hogy holmi habókos zoknis manó bélyeggé lapítja. Végigszalad a padlón, majd fel a falon. Onnan szétnéz. Meglátja a kályhában pislákoló parazsat. Ez kíváncsivá teszi, bár tart tőle egy kicsit. Leereszkedik. A kályha előtt nagyra nyitja mind a nyolc szemét, ahogyan a kormos padlón toporog. A gyújtós közt ismerős papíron akad meg a szeme. Rajta öt vékony vonal, fekete gombócok, krikszkrakszok. Közelebb megy.

– A hangnem… Hát nem látja? A hangnem. Pedig a melódia ritmusa egészen ígéretes… Mondhatni tüzes. – mormogja magában

Közben észre sem veszi, hogy talpait teljesen belepi a korom. Az ablak előtti kisasztalról a besurranó szellő egy ötvonalas kottapapírt libbent elé.

– Barátom… Itt a lehetőség… – gondolja magában. Na de mégis mivel, hogyan komponáljon?

Ahogy ott összevissza szaladgál fel, alá tinta után kutatva, a kottapapír rakoncátlanul ide-oda csusszan a padlón a huncut szellő táncoltatásától.

Azért nem mondhatom, hogy szaladgál, mint pók a falon, mert ő bizony nem csak egy „mint”, hanem egy igazi pók. Mitöbb egy művészi hajlammal megáldott pók. És itt el is érkeztünk a tisztességes bemutatásához.

A titokzatos idegen, aki Töpi otthonában búvóhelyre lelt a hideg tél elől nem más, mint Oktáviusz. Nem ám akármelyik utcasarkon jön egy ilyen pompás külsejű nyolclábú veled szembe. Nevét olvashattad már nagylemezek borítóján, koncertplakátokon, ami nem véletlen, hiszen barátunkban egy méltán híres karmestert és komponistát tisztelhetünk. Épp alkotói szabadságát tölti, és valami olyan helyre húzta a szíve, ami merőben más, mint az operák piros bársonyfüggönyei által ölelt világ. De amikor meghallotta Töpi ütemes táncánák dobogását akkor éjjel, úgy gondolta, itt valamit még tanulhat. Valami egészen mást, mint annak idején ígéretes hallgatóként a Zeneakadémián. Az ablakból figyelte a manólányt, és ugyan még magának sem merte bevallani, de valamiért kedvére volt a habókos teremtmény. Lehet, hogy éppen azért, mert olyan más…

Besurrant hát, és azóta a hegegőben megbújva figyelte, hová is csöppent. Mert türelme Oktáviusznak volt. De nem most, amikor egy születő dallamot kell megzabolázni. Szaladgálás közben nem is vette észre, hogy kormos talpaival bravúros dallamíveket rajzolt a földön heverő papíron nyújtózó öt vonalra.

Mással volt elfoglalva. A bal egyes elé tartotta az okulárét, kibogozta a gyújtósok közül kihalászott összegyűrt fecnit, majd dúdolásba kezdett. Nem tudom, ti hallottatok-e már pókot dúdolni, de biztosíthatlak benneteket, hogy felejthető élmény. No nem a kóbor macskák számára, akik most hanyatt-homlok menekültek a szigetről. Dehát ízlés kérdése.

Részlet a Holdfonál című mesémből.

A www.kacsomuvek.hu oldalon található saját készítésű anyagaim teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt megosztott illusztrációkat, szöveges részeket tilos bármely módon használni írásbeli beleegyezésem nélkül. Kérem, hogy amennyiben használnád valamilyen formában, keress bátran! Köszönöm!