De térjünk vissza az reggelre, amikor Töpi a felfüggesztett csipkebogyókban gyönyörködik. Ahogy a korai napsugarak megsimogatják a girlandokat, egy egészen leheletvékony fehér fonálon csillannak meg.

– Pókfonál. – állapítja meg Töpi. Milyen érdekes…

Gondolja. Hiszen mostanában nem tett látogatást nála egyetlen nyolclábú egyede sem a rovarok ezen különc nemzetségének. Nem is veszi észre, hogy a pókfonál egyenesen a hegegőhöz vezet.

De nincs is most erre ideje. Amikor tegnap meglátta a hatalmas lila pereszkét, gondolataiban már színes fonalakkal, gyöngyökkel varázsolt rá levélmintát, ami kiemeli majd Antónia fáradt kék szemeit. Szorította az idő, ugyanis a levélvitorlák, melyekkel könnyedén suhanhatott a szárazföldre és vissza egyre törékenyebbek voltak. Amikor nem tudott már tovább vitorlával suhanni, a fagy beálltáig evezve még megközelíthette a szárazföldet vagy korcsolyával, ha befagyott a tó. Azonban egy ilyen kismanónak ez óriási távolság, és a manónemzetség lánykáinak többsége háromszor is meggondolja, hogy útnak induljon-e a bizonytalan jégen.

Magához öleli hát a szépséges pereszkét, és ahogy megcsiklandozza az orrát a jellegzetes fűszeres illat, már tudja is, hogy a tönkjéből mennyei ebédet rittyent majd magának. Óvatosan leemeli a fenséges kalapot, ujjaival végigsimít az ibolyaszín lemezkéken. Ez a kedvenc része. Ujjai nyomán halvány rózsaszín por hullik az asztalra. Töpi hamarosan ki sem látszik a fonalak, gyöngyök, szalagok sokaságából. Nem is sejti, hogy a szobában valaki más is szorgos munkával tölti az időt.

A Nap korongja megpihen az ég kupoláján, majd tovább gurul, mint egy domboldalon szaladó labda, és ebbe bele is pirul. A felhőket giccses rózsaszínre festi, mire Töpi végre felsóhajt. Orra hegye elé tartja a kalap peremét, miközben bal mutatóujján egyensúlyozza, és jobb kezével óvatosan körbeforgatja.

– Tökéletes. – gondolja, amint örömtől ragyogó arccal a fűzfa levelekkel gondosan kibélelt dobozba helyezi a gombakalapot, majd mellé fektet két szál levendulát, egy pár békalencsét, három halpikkelyt, kettő almamagot és egy összesodort falevelet, amire valami receptszerűséget pingált, és egy lófarok szőrrel kötött rá csomót.

Becsattintja a doboz fedelét, majd angyalos képeslapot vesz elő, amire szíve legszebb kívánságait írja, és arra gondol, milyen jó is lenne látni Antónia arcát, ahogy majd felragyog a meglepetés láttán. A képeslapot bedugja a piros bársonyszalag alá, és Antónia címét cirkalmas betűkkel a doboz oldalára írja. A csomaggal a hóna alatt és a várakozó örömmel a szívében elindul, hogy a folyó élő szakaszán vízre bocsájtsa a postás fűzfa kosárban.

Részlet a Holdfonál című mesémből.

A www.kacsomuvek.hu oldalon található saját készítésű anyagaim teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt megosztott illusztrációkat, szöveges részeket tilos bármely módon használni írásbeli beleegyezésem nélkül. Kérem, hogy amennyiben használnád valamilyen formában, keress bátran! Köszönöm!