Töpi kíváncsian bontja ki, és ámulva nézi a más számára kacatszámba menő, számára azonban igenis kincset érő apróságokat. A csillogó gyöngyöket nézegetve mosolyra derül az arca. Aki ismeri Töpit, tudja, hogy ez olyan mosoly, ami belül szárnyaló fantáziáról, ezerrel pörgő fogaskerekekről tanúskodik. Kihúzza a sublótfiókot, majd a térképek, dobozok, szalagok közül előhúz egy fura kis távcsövet. Töpit mindig nagyon érdekelte a csillagok rejtélye.

Még kalapkészítő tanonc korában kapta ezt a távcsövet Antóniától. Antónia akkor mesélt neki azokról az időkről, amikor minden este hevesen dobogó szívvel érkezett a színházba. Mesélt a Tiszán remegő Holdról, meleg kézfogásról, búgó dallamokról, egy színházi távcsőről, amivel leginkább a zenekari árokban muzsikáló zenészeket kémlelte és egy levélről. Antónia szíve a színházi távcsővel együtt összetört, azonban kicsi darabkáit évről évre sikerült helyre illesztenie. Újra egybe szőtte az alkotás, az élet más területein megtalált boldogság fonalával. Egyedül Töpi férkőzhetett igazán közel a szívéhez, ami pedig egészen észrevétlenül történt a kismanó vidám, közvetlen, életigenlő személyiségének köszönhetően.

Antónia szívesen mesélt Töpinek, Töpi pedig kíváncsian hallgatta, hiszen Antónia élete olyan volt, mint egy keserédes békebeli regény. Ám miközben hallgatta, sokszor megakadt a szeme a törött távcsövön. Antónia ezt észrevette, és egy Karácsonyon megérkezett a csomagban Töpihez. Rá kellett azonban jönnie, hogy a csillagles számára úgy is élvezetes, ha csak nyári éjszakákon leheveredik a sziget partján, és onnan nézi a bűvös égi szőttest. Így soha nem javította meg a távcsövet. Most azonban, a színes gyöngyöket ujjai között forgatva csuda ötlete támad. Egy kaleidoszkóp. És már tudja is, hogy ki lehet segítségére.

Töpi egy teáskannányi meleg vízben ábrándozik arról, milyen bűvös alakzatokkal kápráztatja majd el Antóniát a kaleidoszkóppal, miközben Oktáviusz már az igazak álmát alussza.

Kétségtelen, hogy az este legmeghatóbb pillanata volt, amikor Töpi megpillantotta Antónia vizsgahímzésének tervét, amire olyan régóta vágyott. A fürdővízből kikászálódva újra kezébe veszi a papírt, amin most, hogy a gyertyafény hátulról világítja meg látja csak, hogy a tervek eredetileg kottapapírra készültek. A Nap már kiszívta, ezért az ismétlődő öt vonalak alig láthatók. És a levelek, a cseresznyék… Valójában hangjegyek, az indák néhol violinkulcsot formálnak. Töpi mosolyogva teszi vissza az asztalra az értékes papírost, és a fejét csóválja.

A pók uraság mindeközben álmában egy jávorfa ágára szövött hintaágyban ringatózik. A fa pedig mesél neki napsütésről, áldásos esőről, szemtelen szélről. Mire a szél úrfi megjelenik, és körbefütyüli a fát. Egy dallamot fütyül. Aztán egy hangszerkészítő mester műhelyében folytatódik az álom. A jávorfa nemes küldetése muzsikát varázsolni, beállni hegedűnek, nagybőgőnek. Mit sem tudva arról, hogy a hajdani tágas domboldalak után koncerttermekben, operákban, színházakban fordul majd meg. Muzsikája emberek szívébe lopja be magát, és lobbant lángra parazsat, kíséri őket útjukon éveken át… Közben pedig Oktáviusz fülébe cseng egy melódia. Hajnalban ébred, papírra veti. A dallamív oktávokat ölel át, kanyarog, megpihen, újra lendületbe kezd, kifejezve az érzelmek ezernyi színét.

Izgatottan toporog, hogy Töpi mikor ébred már fel. Végül nem bírja, és megcsiklandozza az orrát. A kismanó félálomban lép a hegegőhöz, laposan pislogva nézi a kottát. Felcsendül a muzsika, betölti a szobát, kanyarog a sarkokban, meglebbenti a galagonyagirlandokat, és úszik tovább.

Tárara, papapa, tárárárárááááá rá, taaaaa, ta, taaaaa, ta…

Töpi álmos szemei egyszerre csak nagyra nyílnak a felismeréstől, és a hegegővel együtt dúdolja a dallamot. Megelevenedik előtte, ahogy Amália a gramofon dallamaira ringatja karjait, miközben búg a nagybőgő, arckifejezése teljesen ellágyul, amint behunyja a szemét, a dallam pedig körülölel mindent. Töpi ilyenkor tudta, hogy Amália távol jár, és gondolataiban le sem tudja venni a szemét a férfiról, aki a nagybőgőt öleli.

A hegegő elhallgat, és Töpi ámulva néz maga elé, majd mindent elmesél Oktáviusznak. Elmondja, honnan ismeri ezt a dallamot, Oktáviusz pedig elmeséli az álmát a jávorfáról, egy hegedű születéséről…

Részlet a Holdfonál című mesémből.

A www.kacsomuvek.hu oldalon található saját készítésű anyagaim teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt megosztott illusztrációkat, szöveges részeket tilos bármely módon használni írásbeli beleegyezésem nélkül. Kérem, hogy amennyiben használnád valamilyen formában, keress bátran! Köszönöm!